Első fejezet

 "Az álom a legjobb bizonyíték arra, hogy nem vagyunk olyan szorosan a testünkbe zárva, mint ahogy az látszik." - Christian Friedrich Hebbel

 

A kislány a sarokban ül, egy beázott matracon. A haja az arcához tapad, az izzadság vékony koszcsíkokat festett az arcára. A kulcs megcsörren a zárban, hallom ahogy valaki eltolja a reteszt és az ajtó kivágódik.

Egy férfi lép be a helyiségbe. Amikor észreveszi a beázott foltot a matracon, zavarba jön. A helyiségben - ami leginkább egy dohos pincéhez hasonlít - semmivel össze nem téveszthető szag terjeng. Nincsen vécé, csak egy csap a szemközti falon.

- Vetkőzz le - veti oda a férfi, aztán átfordítja a matracot.

A kislány minden zavar nélkül bújik ki a ruháiból. Látom rajta, hogy retteg a férfitől, de a meztelenség nem okoz számára zavart, vagy legalábbis megszokta már, hogy így kell mutatkoznia. A teste egy csupasz kislánytest, nincsenek még mellei sem. Összehúzza magát, úgy guggol le a csaphoz és enged vizet a tenyerébe. Hallom, ahogy kocog a foga a hideg víztől, sietve szappanozza be magát, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. A haját is megmossa, a kosz tócsába gyűlik a földön.

A férfi végig bámulja, pár perc elteltével törülközőt dob neki, a kislány pedig sietve magára kapja. Egymáshoz koccannak a fogai, nagyon fázik.

- Egy kis hugyos vagy.

 Aztán változik a kép. A kislány a matrac mellé fektetett Barbie-val játszik. A babának kopasz foltok vannak a fején és nincs ruhája.

- Meg fogsz erőszakolni?

Félelem nélkül kérdezi meg, talán nem is tudja mit jelent.

A férfi elvigyorodik.

Dante kanapéján ébredek, a szúrós anyagú pokróc a lábamra van tekeredve.

Ahogy kihámozom magam az ágyneműből, a kezembe akad egy ragadós hátlapú post it, Anne dőlt betűs kézírásával.

Jó reggelt, álomszuszék. D és én elmentünk reggelit venni, nyugodtan aludj vissza, majd együtt kitakarítunk.

Ui.: kimostam a hányást a nadrágodból, ott van a szárítón

xx, A

Elmosolyodom. Anne a legaranyosabb ember, akit ismerek, mégis minden felém irányuló apró gesztusa - mint például ez is, hogy kimosta a lehányt gatyámat - meglepetést okoz. Azt hiszem, ha az embert sokáig nem szeretik, nehéz újból hozzászoknia a törődéshez.

Anne azt mondta ne takarítsak, de mégis a mosogató alatti szekrényhez vezet az első utam.

Anne és Dante régi álma volt egy közös tetoválószalon, amit a középiskola elvégzése után nem sokkal meg is nyitottak és ahol én végzősként kezdtem el dolgozni takarítóként. Egy ilyen házibuli helyszíne piskóta volt ahhoz képest, amit a szalonban kellett minden nap lemosni és fertőtleníteni.

Rutinosan pakolom tele a szemeteszsákokat a földön hagyott üres üvegekkel és öntök vegyszert a felmosó vödörbe. Bár mostanra a törölgetés és felmosás mellett nem egy piercinget szúrtam ki, még mindig takarítónak voltam bejelentve - tegyük hozzá, egy ideje magasabb bérrel és kevesebb óraszámmal. Ami mit sem számított, hiszen ott töltöttem szinte az egész napot.

Ahogy az ismeretlen eredetű, ragadós foltokat mosom fel a padlóról, újra eszembe jut a kislány. A vörös tincsek és a félénk, kíváncsi tekintet. Úgy érzem ez a kislány fontos dolog és nem szabad elfelejtenem, de minél jobban próbálok belekapaszkodni az emlékébe, az egyre inkább olyan lesz, mint egy sötétségbe mártott fénykép.

Nem sokkal később csörren a kulcs a zárban és Anne lép be az ajtón, szatyrokkal a kezében. Épp a felmosót teszem vissza a helyére.

- Riley - sikkant fel. - Mondtam, hogy ne takaríts.

Anne pipiskedve elkezd ugrálni a száraz felületeken a kanapéig, közben „dühösen” sandít rám a szeme sarkából.

- Nem bírtam ki.

- Milyen szerencsés lesz a barátnőd. Meg sem kell mozdulnia és csillogni fog az egész ház - mondja és azzal a lendülettel a kanapéra veti magát.

- Dante?

- Mindjárt jön, csak kipakolja a maradék cuccot a kocsiból. Hoztunk neked kávét meg minden.

Elmosolyodom, ahogy Anne lelkesen kitúrja az egyik szatyor mélyéről a még forró kávéval teli műanyag poharat és gondoskodó vigyázz, még meleg suttogással a kezembe nyomja.

- Húha, köszönöm.

- Én köszönöm - mondja hálásan körbepillantva a lakásban. Tudom, hogy utál takarítani és a tegnapi után most baromira fáradt is hozzá. Én csak két-három pohár bort ittam, Anne viszont nem fogta vissza magát és egymás után gurította le a srácok által felhalmozott töménytelen mennyiségű sört.

Épp a kávémba kortyolok bele, amikor Dante megjelenik az ajtóban és szemrebbenés nélkül belép a lakásba. Sáros cipővel.

- ÚRISTEN - pattan fel Anne. - BE NE GYERE.

Szegény Dante ijedten hátraugrik és majdnem kiejti a kezéből a szatyrokat. Már mindketten megszoktuk Anne heves kirohanásait, de enyhén másnaposan ez még minket is meglep. Az ember barátnője nem gyakran áll csípőre tett kézzel a kanapé karfáján és kezd el random kiabálni reggel fél nyolckor.

- Mi a baj?

- Felmostam - mondom vigyorogva.

- RILEY FELMOSOTT.

- Igazából fel is söpörtem.

- FEL IS SÖPÖRT.

Szegény Dante tanácstalanul néz ránk, aztán ledobja a szatyrokat az ajtó elé és megadóan széttárja a karját.

- Oké, de legalább egy cigit dobjon ide valaki.

Kiveszem a zsebemből az utolsó doboz cigim és Dante felé dobom, aki elegáns mozdulattal elkapja és rágyújt.

- Te is kérsz? - nyújtja felém.

- Olyan rendes, hogy megkínálsz a saját cigimből. De tényleg. Rendes gyerek vagy, Dante.

- Akkor bazd meg.

Nevetek, Anne pedig mosolyogva megcsóválja a fejét és nem sokkal később a már száraz kövön a konyha felé indul, hogy kipakoljon.

*

Miután befejeztem az iskolát, Anne felajánlotta, hogy költözzem hozzájuk. Barátok voltunk mióta csak először beléptem a tetoválószalon ajtaján, talán valamivel annál is többek, de nem akartam zavarni őket. Úgy éreztem semmi keresnivalóm az ő harmonikus kapcsolatukban, hogy nem férek bele abba, amit ők ketten kemény munkával felépítettek maguknak és egy idő után ők is úgy fogják érezni, hogy a jelenlétem zavarja őket. De nem így történt.

Már egy éve voltam a lakótársuk és a néha elkerülhetetlen háztartásbeli viták ellenére nagyon jól megvoltunk így hárman.

Tudtam, hogy ha valakinek beszélnem kell ezekről a rémálmokról, azok ők. De nem bírtam rávenni magam. A múltban történtek miatt butaságnak tűnt ezzel feltépni a régi sebeket, mikor valószínűleg úgysem jelent semmit.

A kislány viszont újra és újra ott volt az álmaimban, hol fiatalabban, hol idősebben. Izzadtságban úszva riadtam fel éjszakánként, állandóan fáradt voltam. Egy hónap elteltével már nem reménykedtem abban, hogy csak ideiglenes dologról van szó. Szerettem a problémáimat a szőnyeg alá söpörni, amíg maguktól meg nem oldódtak, de éreztem, hogy ez most komolyabb ennél.

Egyfolytában ezen gondolkodtam. Hogy mi van, ha nem csak álmok. Egy darabig komplett idiótának tartottam magam emiatt, de egy idő után már nem is tűnt akkora butaságnak.

De nem tettem semmit. Túlságosan megijesztett, hogy az álombéli pince és a rettegő kislány valóságos lehet.

*

A lány meztelenül kuporog a matracon, görcsösen kapaszkodik az ágyneműbe. Egy darabig csak az arcát nézem, nem bírom levenni róla a szemem. A rettegés sugárzik minden pillantásából, engem is megbénít ez a félelem és odaszögez a padlóhoz. Sosem láttam még ilyennek, sosem mutatta ki ilyen nyíltan az érzéseit.

A férfi elindul felé. A kislány a szája elé kapja a kezét és görcsösen rázkódó testtel kezd el zokogáshoz hasonló hangokat kiadni.

Tudom mi fog történni. Úgy érzem, mintha a szívem hideg fémet pumpálna a vénáimba, megbénít a félelem. Nem akarom, hogy megtörténjen. Nem akarom nem akarom nem akarom.

Ordítok, ahogy a torkomon kifér, de senki nem hallja.

- Kérem… kérem… - a lány suttogva könyörög, de a férfi csak nevet. Nem akarom látni. Nem akarom ezt látni.

A mellkasomat szorító érzés egyre jobban eluralkodik rajtam, kapkodni kezdem a levegőt és már nem vagyok képes kiabálni. Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget, amibe bele vagyok kényszerítve.

A férfi elkapja a lány karját, aki kétségbeesetten sikít és dobálja magát. Olyan, mint egy tenyérben vergődő, törékeny kismadár. Behunyom a szemem, de a lány hangja nem tűnik el. Hallom a kétségbeesett, fuldokló zokogását.

Én is sírok. Meleg könnyek folynak végig az arcomon, a térdemet felhúzva ringatom magam és csak sírok. Segíteni akarok, meg akarom védeni attól a férfitől. Már tudom, hogy okkal vagyok itt, okkal álmodom erről. Tennem kell valamit. Felemelem a fejem.

A helyszín ugyanaz, de a lány és a férfi eltűntek a matracról. A lány előttem áll, a tekintetét az enyémbe fúrja. Még sosem láttam ilyen közelről. A rengeteg kosz és a fiatalsága ellenére is borzasztóan gyönyörűnek találom. A füle mögé tűr egy puha, vörös tincset és lélegzetvisszafojtva néz rám.

- Riley.

Egyszerre önt el melegség és feszülnek pattanásig az idegeim, ahogy suttogva kimondja a nevemet. Összeszorul a torkom, amikor válaszolni akarok és csak nézem őt, próbálok mondani valamit. De megelőz.

- Segíts nekem.

Könnyes az arcom, amikor felébredek. Nehéznek érzem a végtagjaim, ahogy kisétálok a konyhába és töltök magamnak egy pohár vizet. Annyira remeg a kezem, hogy elejtem a poharat és az nagy csattanással apró szilánkokra robban a földön.

Ezután lépteket hallok és Anne nemsokára megjelenik egy bugyiban meg Dante egyik rég nem használt, kinyúlt pólójában. 

- Jaj, Riley… - motyogja a szilánkokra meredve, aztán minden álmosság kimegy a szeméből, amikor az arcomra esik a pillantása. Aggódva odasiet hozzám és a kézfejével kezdi el törölgetni a könnyeimet. - Mi a baj, édesem? Megint eszedbe jutott…?

Megrázom a fejem, de nem tudok megszólalni. Hallom a kislány zokogását és a kétségbeesett sikolyokat. Ez nem álom. Ez nem csak egy álom.

- Mi a baj, Riley?

- Hogy hallottad meg?

Dante és Anne hálószobája esik legtávolabb a konyhától. Általában mindketten nagyon mélyen alszanak, fogalmam sincs Anne hogy ébredhetett fel.

- Úgy két hete kijöttem inni egy pohár vizet és hallottam, hogy járkálsz a szobádban - Anne a szájába harap, úgy fürkészi az arcom. - És a következő éjszaka is járkáltál. És azután is. Elkezdtem felébredni éjszakánként és általában miután abbahagytad a járkálást, mindig belestem, hogy minden rendben van-e. Eddig azt hittem alva jársz. Még viccelődtünk is vele Dantéval.

Behunyom a szemem.

- Most is hozzád indultam, amikor… - pillant a szilánkokra, aztán újra rám néz. - Mi a baj, Riley? Mondd el nekem kérlek. Ugye nem megint Ca…

- Nem. - vágom rá gyorsan. Tudtam, hogy ez lesz belőle. Tudtam, hogy rögtön Cassandrára fog gondolni.

- Akkor mi? Mert addig nem fekszem le, amíg el nem mondod mi a franc van veled minden egyes kibaszott éjszaka.

Még sírni is elfelejtek, annyira megdöbbent ez a cifra káromkodás.

A konyhaszekrénynek dőlök, Anne pedig mellém kuporodik és türelmesen vár. Ahogy ránézek és kiolvasom a szeretettel vegyes aggodalmat a szeméből, már nem is tudom miért nem hoztam szóba eddig a dolgot. Hiszen ez csak Anne. Ha valamit elmondok neki, az olyan, mintha magammal osztanám meg. A pohár szilánkjai és a korai hajnal körbeölel minket a maga kézzelfoghatatlan tökéletlenségével, ahogy felsóhajtok és mesélni kezdek neki a vörös hajú kislányról.

  

Köszönöm mindenkinek, aki kivárta, elolvasta és ezáltal részese lett a történetemnek. És köszönöm a rengeteg támogatást Aritól, nélküled nem sikerült volna.
Hamarosan jövök a következő fejezettel, xxx
- L